Rafting Szlovéniában

Már tavaly ősszel tudtam, hogy Viktort egy raftingtúrával lepem meg majd a 25. szülinapján. Már csak a helyszínt kellett kiválasztani....


Már tavaly ősszel tudtam, hogy Viktort egy raftingtúrával lepem meg majd a 25. szülinapján. Már csak a helyszínt kellett kiválasztani.


Mivel Szlovéniában még egyikünk sem járt, ezért itt kezdtem el keresgélni. Így bukkantam rá a Soca Rider csapatára, és szinte rögtön le is foglaltam náluk a fél napos túrát. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hihetetlen élmény, nagyon jó a hangulat, ráadásul a túra során készült képeket megkaptuk ajándékba. :)

Kisebb kihívást jelentett, hogy a szállásunk Bledben volt, reggel 9-re pedig Bovecbe kellett érnünk (innen indultunk raftingolni). Még szerencse, hogy már reggel fél 7-kor elindultunk, mert bár nincs túlságosan messze Bledtől Bovec, "meg kell mászni" hozzá egy hegyet, csaknem két órás autóút. Egy másik útvonalon is mehettünk volna: de az értintette volna Ausztriát, nem akartunk potyára megvenni egy osztrák pályamatricát is, így a kicsit kanyargósabb utat választottuk.

1600 méter magasan, 50 hajtűkanyaron át, de végül nem bántuk meg, hogy itt jöttünk. Természetesen reggel nem volt időnk sehol megállni, és gyönyörködni a tájban, hazafelé viszont ahol tudtunk, leparkoltuk a kocsit, és lesétáltunk a Soča (Isonzó) hófehér kavicsos partjára, üldögéltünk egy függőhídon a ragyogó kék víz fölött, gyönyörködtünk a felhőkbe vesző hegycsúcsokban. Szóóóval mindenképpen ajánlom ezt az útvonalat, ha erre jártok. Már maga az út, a rengeteg kis rejtett megállóval is élmény. (Az összes, ebben a bejegyzésben látható fotót itt készítettük, a Bled és Bovec közti úton).

Miután megérkeztünk Bovecbe, a Soca Rider irodájába, és elintéztünk minden papírmunkát, összekészítettük a felszerelést, elindultunk a rafting túra helyszínére (kb. 15 perces út volt). Útközben láttuk a gyönyörű Boka-vízesést, sajnos lefotózni nem tudtam, de keressetek rá! Lehetőleg videón nézzétek meg, mert egy fotó sem adja vissza, milyen óriási ez a hegyek közül előbukkanó zuhatag. Szinte félelmetes.

A folyó menti parkolóban öltöztünk át - már eleve úgy érkeztünk, hogy fürdőruha volt rajtunk a rendes ruhánk alatt, így nem volt kényelmetlen. Szerencsére az idő is szuper volt, kora nyári meleg, napsütés. Amikor felvettem a neoprén ruhát, a cipőt, a mentőmellényt, a sisakot, szó szerint lefőttem, és jól esett belesétálni a 10 fokos kristálytiszta folyóvízbe.

Indulás előtt megtanultuk a különféle vezényszavakat, mikor mit kell csinálni - például akkor, ha esetleg kiesel a csónakból. Félve kérdeztem meg, hogy ez mégis mennyire gyakori? Mert amilyen böte vagyok, én tuti kiesek. Ilyenkor, ha egy társad nem tud rögtön kikapni téged, úszni (= sodródni) kell lefelé a folyón, a hátadon, lábbal előre, és amikor egy helyen nyugodtabb a víz, ott meg tudsz majd állni. Öhm, hát nekem különösen lassú a felfogásom, amikor valamiféle sporttevékenységet kell memorizálni, így oda is súgtam halkan Viktornak, hogy ha én kiesek, csak konstatálni fogom, hogy "Hát, oké..." és el fogok sodródni a francba. :D

Annak ellenére, hogy tényleg nem vagyok túl sportos, nagyon élveztem az evezést. A folyó elképesztően gyönyörű, és tényleg vad. Nyilván, nem véletlenül hívják vadvízi evezésnek, de valahogy nem gondoltam ebbe bele, amíg ki nem próbáltam. Elképesztő sodrása van a víznek. Jöttünk-mentünk kis és közepes zúgókon, eveztünk, összecsaptuk az evezőket egy zúgó után, tök jó volt minden... és akkor egyszer felszaladtunk egy sziklára, a csónak pedig a fejünkre borult. Nem is emlékszem, hogy történt, csak arra eszméltem, hogy benne vagyok a jéghideg vízben (amiből nyeltem is egy jó adagot), a tüdőm a negyedére szűkült, a csónak sehol, az evezőmet szerencsére továbbra is a kezemben szorongattam.

Megnyugodtam, amikor Viktor felbukkant mellettem: meg is fogta rögtön a mentőmellényem elejét (ahogyan egyébként kell), de én enyhén bepánikoltam a hideg vízben, vagy nem tudom miért, de szörnyen fájt a mellkasom közepe. Mondtam Viktornak, hogy engedjen el, mert menten megfulladok. Ő így is tett, erre én, mint egy kis pihe, azonnal elsodródtam lefelé a folyón :D

Komolyan, nevetséges volt, de úgy dobálta a víz az alig 50 kilós testem, mint egy száraz ágat. A többiek már kievickéltek a part közelébe, csak én kerültem egyre távolabb tőlük. Kiabálták nekem, hogy próbáljam megvetni a lábamat - le is ért a lábam, belefúrtam az apró kavicsok közé, de hát ennyi erővel egy vattacukorba is kapaszkodhattam volna. Amikor egy sziklához kerültem közel, és abba kapaszkodtam, még azt is kitépte a kezemből a víz. Még szerencse, hogy annyi eszem volt, hogy az evezőmet nem engedtem el, mert végül annak a segítségével húztak ki. A csónakba konkrétan Viktor emelt be, mert azt sem tudtam, hol vagyok :D

Ugyanúgy eveztem továbbra is, amikor kellett, de remegtem az ijedtségtől. A mellkasom mintha teljesen összeesett volna, már a lelki szemeim előtt láttam, ahogy itt fog véget érni az életem a Soča kék vizén... De persze csak a hideg víz, meg a pánik szorította össze a tüdőmet, nem voltam ténylegesen veszélyben. A többiek kimondottan élvezték ezt a borulást. Nem tudom, talán ha nem egy másfél méteres, pehelysúlyú, nulla izom asszonyka lennék, talán én sem ijedtem volna így meg :D Akkor kezdtem megnyugodni, amikor már kint voltunk egy nyugodtabb szakaszon, és a folyó egyik partján a fehér sziklákon pici hegyi kecskék mászkáltak. Annyira szürreális volt! A víz olyan kék, hogy ilyen kéket még soha, egyetlen tengerparton sem láttam. Majdnem áttetsző, halvány, villogó kék, puha, finom fehér folyami homokkal az alján. Elképesztő.

Akármikor, bármikor újra végigcsinálnám. 













Olvastad már?

0 hozzászólás

Flickr Images